Hol gyűlöljük, hol szeretjük, hol megvédjük, hol löködjük, hol öleljük, hol nyúzzuk, de biztosan szeretjük. Testvérek. Oly szoros kapocs van köztük, hogy sokszor messziről elnézem őket, ahogy Évi kézen fogva körbevezeti Ágit az ovi udvarán, Évi néha előreszalad, de ha jönnek a nagyok, megvárja Ágit, vagy utánakiabál, hogy jöjjön bátran. Látom arcukon a féltékenységet is, amikor Évi Andrissal megy játszani Ági helyett és viszont, amikor Ági egy másik ovis kezét fogva sétál.

Tele vannak érzésekkel. Testvéri szeretet, ovis szerelem....Ma almát szedtek az oviban. Évi meséli, hogy párban kellett szedjék. Kérdezem, ki volt a párja? Válasz: "Hát az Andris. Ha valakik szeretik egymást, azok a párok." Teljesen igaz, mit mondhatnék. A lányom még csak nem is tagadja. Reggel kitörő lelkesedéssel fogadják egymást Andrissal, délután puszival válnak el. Ovis szerelem? Azt hiszem, valahol megöregedtem.

Hiába, tele vannak érzésekkel. Ági egyszerre legalább tíz-tizenöttel. Váltakozva küzd a sírással és a nevetéssel, a haraggal és a megbocsájtással, a nagylány vagyok, de mindeközben kicsi baba érzéssel, a hogyan utánozzuk Évit, de legyünk mégis mások érzésével.

Ezt a sok érzést nehéz elviselni...és akkor ráadásképpen még összetörjük magunkat a betonon. Ezúttal Évi. Hiába a szerelem, hiába a testvér, ott volt a beton is...és akkor jön a fájdalom hasogató érzése, amivel együtt azonnal, még az ütés pillanatában megjelenik egy sor más furcsa kavargó érzés is...mi is ez harag, féltékenység, rosszakarat? Mert miért nem Ági esett el és miért estem egyáltalán el, ha nem akartam és miért fáj és miért törtem össze magam...aztán Ági is sír, simogatja Évit...megszűnik a harag, helyébe lép a testvér. Majd bekötöm Évi kezét és persze Áginak is kell a mesefigurás ragtapaszból, sír, toporzékol, az ő kezére is kerül végül egy...mert valamit érez, hogy mit, már meg sem kérdezem...