Tulajdonképpen örülnöm kellene, hogy Ági céltudatos, véghez viszi, amit elhatároz akár tűzön-vízen át, nem torpan meg, nincs, aki megállítsa. Ha majd nagy lesz, biztos hasznát is veszi ezen tulajdonságainak, csak addig a jó Isten mentse meg, aki az útjába kerül - többnyire az anyját.
Ági történetesen olyan helyzetekben gyakorolja a fent felsorolt tulajdonságait, amikor sietünk, vagy igyekszünk, de legalább iparkodunk valahova. Tegnap este például hazafelé az oviból. Mivel néptánc is volt, ezért fél hatkor indultunk haza, előtte Ágit kivettem az oviból fél ötkor és vele és Emmával játszótereztünk egyet. Szomjas lett, ezért vettünk egy teát a kisboltban, meg bónuszként egy-egy tejszeletet Évinek és neki, majd négyesben hazafelé indultunk tejszeletet majszolva. Emma már éhes volt, mivel 4 órakor elő akartam etetni, mielőtt mentem le a csajokért, de ő csak vigyorgott, gondolván még csak egy óra múlva leszek éhes, köszi, nem kérek, anya nézd már meg az órád! Persze fél hatkor így már jogosan nyekergett...helyesebben kifejezve ordított a babakocsiban. Emmát végül vittem kézben, Évi tolta a babakocsit, Ági jött a maga kettőt hátra egyet előre tempójában egészen addig, amíg elfogyott a tejszelete. Eddigre megtettük az út két harmadát és Ági megszólalt: "Menjünk vissza a kisboltba és vegyünk még egy tejszeletet!" Na persze, hogyne, Emma ordít a kezemben, Évi küszködik a babakocsival, örülök, hogy idáig elvonszoltuk magunkat, de feltétlenül visszafordulunk egy tejszeletért. Erőt vettem magamon és kedvesen elmagyaráztam Áginak, hogy nem lehet visszamenni, elég legyen amúgy is egy tejszelet. Naná, hogy hallgatott rám. El is indult egyedül visszafelé. Anya feje ilyenkor kezd vörösödni, Emma vissza a kocsiba, Évivel ott hagy a járdán, Emma üvölt, Ági utolér, visszarángat, Ági is üvölt. Semmi nem hat rá, Évivel elindulunk hazafelé, Ági természetesen a másik irányba. Aztán szerencsénkre ekkor jött egy néni, hamar levette a jelenetet és mondta Áginak, aki kb 5 méterre volt tőlünk, hogy gyere, én hazaviszlek. Én meg nagy lelkesen rávágtam, hogy rendben és Évivel ismét elindultunk haza. Erre Ági kétségbeesve turbósebességre kapcsolt és bömbölve rohant utánunk. Hazajöttünk - 50 perc alatt.
Ma reggel persze ismét úgy érezte Ági, hogy gyakorolnia kell az akaraterejét, és 8:18-kor (30-ra kell beérni), amikor Évi és apa már kint volt az udvaron és Ágiról csak a cipő hiányzott, kitalálta, hogy ő másik bugyit fog felvenni. Szép szó, könyörgés, rábeszélés, fenyegetés, zsarolás, veszekedés - természetesen semmi nem használ- mondtam, hogy apáék itt hagyják (és komolyan gondolkodtam a dolgon - bár apa szerint ez csak jutalom lett volna - bár nekem nem), természetesen Ági letolta a nadrágját és átcserélte a bugyiját. Na a fejem ismételten vörösre váltott, nagyon mérges voltam rá. Mondtam, hogy jó, most akkor már nincs időnk megcsinálni a hajadat és kitettem az ajtón. A folytatást már apa mesélte telefonon: végig üvöltött az autóban, hogy neki kell csat és ki akart szállni, csak nem érte el az ajtónyitót - Évit győzködte, hogy nyissa ki neki. Aztán fetrengős, toporzékolós jelenet az ovi előtt, majd az oviban, hogy menjünk haza csatért, amikor Marika néni menti a helyzetet és felajánl neki egy adag csatot és hajgumit. Apa megmenekül. A folytatást már csak elképzelem, ahogy Ági ecseteli Marika néninek, hogy az ő kegyetlen anyja nem rakott csatot a hajába...
de hát örüljünk, hogy van akaratereje...
Anyunak aztán ma reggel elpanaszoltam az esetet. Ő megnyugtatott: örökölte, te is ilyen voltál :-)
